2022

 Új év , új remények  ! Viszlát 2021 !

Ennek hitében  kívánok 

SZEBB és JOBB 2022-es Új Esztendőt !!🥂🍀🙂


Fekete István

Január

Két ember járja az erdőt. Egy öreg és egy fiatal. Csizmás mind a kettő, de amíg a fiatal gumicsizmát visel, amelynek szárán kihajlik a gyapjúharisnya, az öregen avult bagariacsizma van, és csapzott szakálla összekeveredik a kopott vidragallér szőrméjével.

Az öreg időnként köhécsel, a fiatal ilyenkor megáll, és leplezetlen undorral néz a pocsolyás erdőre.

- Utálat! – mondja. – Utálat!

- Igen – bólongat az öreg –, igen, magam is belátom, de tudod, fiam, az úgy volt, hogy jöttek a felhők…, egyre csak jöttek…

- És?

- És sírtak-ríttak, hát mit tehettem volna?

- Megüzentem, apám, hogy mit csinálj!

- Igen, ez igaz, de tudod, fiam, nem voltam jól. Hörghurut, meg a hasam is…, a májam is… Szóval, gyenge voltam. Feküdtem is néha…

- Azt látom. Feküdtél, ahelyett hogy szétverted volna ezeket a felhőcondrákat.

Ekkor a hátuk mögött megzörrent a bokor, és egy szánalmasan elázott kis róka surrant melléjük.

- Mondtuk neki, ha szabad közbeszólnom, a favágók is káromkodtak, de hogy a fuvarosok miket mondtak…!

- Hallgass! – sziszegett az öreg, és még a botját is ráemelte a csapzott rókára, akinek farka úszott a sárban, és vékony bundájában úgy didergett, hogy rossz volt nézni.

- Miért hallgasson? – és a fiú szánakozva nézett a reszkető rókára. – Miért hallgasson? Beszélj, Róka Gyuri, azt mondják, néha fején találod a szöget.

- Beszélnék én – suttogta a róka –, de hová lett az én szép hangom? Hiszen hallod, csak hehegek, mint egy rekedt bagoly. Máskor ilyenkor már kemény havon ugattuk a csodálatos Holdat, és szerelem volr a szívünkben, de most tudod, mi van benne? Víz! Nézd meg a bundámat, hát bunda ez? Ki tudná ezt jobban, mint te? Csak esett meg esett, és kedves jó édesatyád az orrával volt elfoglalva meg a májával, ahelyett hogy fagyot hozott volna meg havat, amitől tömött lesz a szőr, mint a vánkos, fényes, piros, meleg, szóval, amilyennek lennie kell.

Róka Gyuri ezek után bánatosan a fenekére ült, és erősen vakaródzott.

- És egyetlen bolhám sem hagyott el, még ezt is hozzátehetem, mer a sok esőtől a bőröm alá bújtak.

Ezenközben erősen sötétedett, pedig délelőtt volt még, és az öregember orrán kövér esőcseppek szaladtak végig, a fiatal arca pedig kipirult ettől a maszatos látványtól. Dühösen kikapta apja kezéből a botot, és felcsapott vele a felhők közé.

- Megálljatok – ordította –, megálljatok!

Éppen egy nagy hasú, özvegy felhő vitorlázott felettük, s olyan gyászos ködfátyol lengett utána, hogy a földet súrolta.

- Ó – siránkozott a felhő –, ó komisz világ! Jaj a szegény özvegynek! Máskor nem beszéltek így előkelő özvegyekkel…

- Azt mondtam, hogy állj meg, mert kivágom ahasad…!

- De fiam! – s az öreg kihúzta magát. – Dámákkal nem lehet így beszélni… Szégyellem magam. A mi időnkben…

A fiú szembefordult az öreggel, és úgy nézett rá, hogy az ijedtében majdnem letaposta Róka Györgyöt, aki szerfelett élvezte a jelenetet, bár fogai összeverődtek ázott bundájában.

- Csak keményen – suttogott György –, ha szabad közbeszólnom, csak keményen… És kérlek, ne hallgass kegyes apádra, aki majdnem rám lépett, és akkor tisztelettel bár, de beleharaptam volna nevetséges ikrájába.

A nagy felhő megállt hallgatózni.

- Feljebb! – üvöltött a fiú akkorát, hogy a fákról lepergett az esőlé, a füvek kiemelkedtek a sárból, a nagy felhő pedig behúzta hasát, és sértődötten emelkedni kezdett. 

- Ez kegyetlenség, fiam, nem bírom nézni…

- Hát ne nézd, a fene egye meg, ne nézd!

- Igen, igen – lelkendezett Róka György –, ne méltóztasd nézni, és ha szabad mondanom, nem lenne meglepő, ha nyugdíjba vonulnál. Mivel azonban én ezt nem mondhatom, tehát nem is mondom.

Az öreg egy darabig még nézte a fagyos avart, az esőcseppek gyönggyé fagyott cseppjeit, aztán szó nélkül elfordult, és elballagott a távoli, kopasz dombhát felé. A fiú nem is nézett utána.


A felhők már olyan magasan voltak, hogy alig lehetett látni őket, s az erdő egyszerre kivilágosodott. A bokrok között megszólaltak a cinkék, a csókák vidáman rikkantottak a tündöklő magasságban, és a róka megrázta szárazra fagyott bundáját.

- Egészen megfiatalodtam – mondta.

És elindultak a dombhát felé. Amerre mentek, fagyosan tiszta lett a levegő, s a ködök alattomossága ijedten csapott fel a felhők alá.

A dombhát előtt mély szakadék, és távolabb egy kökénybokor mellett mintha az öregember feküdt volna.

A fiú hosszan nézte.

- eredj oda, Róka György, nézd meg, mi van vele!

A róka egy-két ugrással ott volt, aztán szokásos óvatossággal körülszaglászta a fekvő alakot. Később a lengő farkát leengedte, ami rókáéknál a gyász jele.

- Azt hiszem, uram, vége… – lihegte visszaérkezve. – Jó atyád el méltóztatott patkolni… Ámbár öreg csizmára nem vernek patkót.

A fiú megfordult, és kicsit elgondolkodott.

– El kell temetnünk – mondta, és botjával megkavarta a felhőket a jeges magasságban. És nagy csend lett egyszerre, mert szitálni kezdett a hó, aztán sűrűsödött, végül vastagon hullott.

Állt a fiú, és lábánál hasalt a róka.

A táj tiszte, nyugodt és békés lett egyszerre, és lassan elállt a hó is.

Akkor a fiú odament a fehér halomhoz, ahol apja feküdt, és apja botjával nagybetűkkel ráírta a hóra, hogy:


D E C E M B E R


A róka – mint gyászoló közönség – bánatosan kucorgott, és a havat nézte, de kaján szeme cinikusan csillogott.

- Úgy látszik – gondolta –, Januárnak is csizmaszárba szállt már az esze, hiszen úgyis elolvad…


De aztán mélyet sóhajtott, és meghajtotta magát Január előtt, ahogy illik.

- Mély részvétem – mondta.

(Keletkezési ideje ismeretlen.)





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések