Karácsony után
Mivel már csak néhány perc van hátra a karácsonyból ,így utólag szeretnék kívánni
Boldog Karácsonyi Ünnepet mindenkinek,aki erre téved.....
Bár az ünnep hangulata tovább kering a levegőben,azért Nekem mégis sikerült találnom egy olyan történetet, aminek
KARÁCSONY UTÁN a címe.
Olvassátok olyan szeretettel,mint amilyen szeretettel ezt most itt megosztom.
Karácsony után! Édes emlékek, üdvös boldogság visszhangja!
A szobákban még megérzik a fenyőgally tűleveleinek és az édes, cukros süteményeknek illata. A szekrények és állványok újabb kincsekkel teltek meg, a ragyogó aranyozott kötésű könyvek egészen új történeteket regélnek, a fényes katonák meg ép testtel és szép sorban állanak és az új, habszerű, finom csipkeágyacskákból kék szemű, szőke hajú babák kandikálnak, almavirághoz hasonló üde, rózsás arccal.
Minden oly új és szép és a gyermekek valósággal elábrándoznak, még alig tudnak magukhoz térni az édes bámulattól, mely osztályrészükül jutott: mert "oly szép, mint most", tudvalevőleg "ezelőtt sohasem volt".
Ezt mondották ezúttal is Vedrey gyógyszerésznek gyermekekkel bőven megáldott házában és a fiúk és a leányok nyolc szempárja közül hét pár még ma is ragyogott, az ünnep harmadnapján, éppoly fényesen, mint ama boldog este, amikor még száz és száz tarka gyertyácska fénye tükröződött bennük.
A nyolcadik szempár, a szende, okos, sötétkék szempár, mely egy simára fésült, szőke hajú, karcsú lánykáé volt, nem osztozott a többiek örömében. A kis Bözsike a játszó testvérkéktől lekülönítve, egyedül ült az alacsony, hímzett zsámolyon anyuska szobájában, ölében fehér atlaszba öltözött, remek szép babát - egy fekete selyem harisnyás, apró, sárga cipős, előkelő csöppséget tartva: de minden szépségnek dacára, épp e babalányka volt az, ki a kismamát megszomorította! Mert szelíd szép szemei folyton és eléggé fájdalmas, bánatos kifejezéssel csüggtek a hófehér gyermeken, és e tekintet, a Bözsike kötőjére potyogó könnycseppek, a virágoktól illatos szobában uralkodó sajátságos, zavartalan csend tisztára bizonyította, hogy kettőjük közt nem volt minden rendben.
Hogy a baba mit követhetett el a kismama ellen, azt igazán képzelni sem lehetett: mert barátságos, jámbor nagy szemeivel kedves módon bámult a világba: legfölebb talán a szépségére fektetett valamivel nagyobb súlyt, mind amennyi rendén lett volna: piciny szája, melyből csak félig kilátszó ragyogó fogacskák kandikáltak ki, azt látszott kérdezni: van-e még nálamnál bájosabb valami e földön?
Hosszú, nyomasztó hallgatás után a kismama mégiscsak felemelte a mosolygó babát: óvatosan, gyengéden, mintegy kísérletképp karjaiba fektette, megfordította, úgy, hogy szemeit behunyta, aztán ismét felállította, mire megint felnyitotta azokat: de a szép gyermek csakhamar újra visszatette régi helyére és mélyen megszomorodva rebegte: "Nem, nem! Ez egészen más valami. Nem a szépség teszi. Oh, ha csak egy napra, ha csak még egyszer itt lenne az én régi Mádikám!"
Ez okozta a kislány fájdalmát. Roppantul vágyott a régi, kedves viaszbaba után, több hosszú év során át az ő egyetlen szeretett gyermeke volt. Olyan szép, mint az új baba, a régi Mádika persze a rég elmúlt napokban sem volt sohasem: de nagyon kedélyes, kedves baba volt. Miután nagyon halvány és gyenge szervezetű volt, gondos ápolásban kellett részesíteni és épp ez fűzte a mamát és a babát még szorosabban egymáshoz. Bözsike tucatszámra varrta neki a ruhácskákat és hálóköntöskéket és büszkeségét képezte, hogy a kicsikét minden este, egyszerű bár, de tiszta vászonból készült ingecskében fektethette le az ágyba. A legszebb meséket mondogatta el Mádikának, kicsiny főzőgépén pedig naponta újabb, erősítő italt főzött neki: Mádika csendesen ült, amikor ő iskolai feladatát készítette és nem zavarta egy cseppet sem. Bözsike összes barátnői ismerték és szerették Mádikát, Mádika valósággal a család tagja volt: ha a szobalány hozzá is nyúlt némelykor, ezt mindig gyengéd tisztelettel tette és még a fiúk is tisztelték a mama és Mádika közt fönnálló viszonyt és nagyra becsülték Mádikát, akivel a kismama olyan okosan tudott bánni.
És most az anya és a gyermek el voltak választva egymástól! Ha Mádika a járdára estében összetörte volna magát, vagy beleesett volna a vízbe, talán jobb lett volna? De Bözsike elajándékozta az ő saját, drága gyermekét! Hosszú, nehéz küzdelem után és ingadozva a sajnálkozás és az anyai szeretet között, végre elajándékozta, hogy az áldozatkész társnők között ne legyen ő az egyetlen keményszívű és önző.
Négy hét előtt elhatározták az iskolában, hogy megajándékozzák majd a szegény gyermekeket.
A nyomor igen nagy volt a városban, nagyon kemény és hideg volt a tél, amely korán vette kezdetét és a szegény emberek sokat fáztak és éheztek. Az igazgatóné megható szavakban tudta felkelteni a gyermekek részvétét: nem szólította fel őket arra, hogy adjanak, de nagyon komolyan és szomorúan beszélt a szegények szenvedéseiről és oly sok könyörületet hintett a fiatal szívekbe, hogy a nagyobb leányok maguktól elhatározták, hogy engedélyt kérnek egy karácsonyi ajándékozásra, melyet majd az egész iskola elősegít.
A jó kisasszony szívesen beleegyezett és most a szünetek alatt, a nagy leányok lementek a kicsik osztályaiba és meleg, szeretetteljes szavakkal felszólították őket, hogy dolgozzanak a szegény gyermekek részére és adjanak annyit, amennyi tőlük telik.
- Minden bizonnyal van otthon egy ócska babátok, szólt a legnagyobb, a bájos Molnár Jolánka, kiért az egész iskola rajongott. Hozzátok már útban van a Jézuska és bizonyosan hoz mindnyájatoknak egy új, remek babát. Kísértsétek meg, meg tudnátok-e válni a régitől? Új ruhákat majd varrunk mi az ócska viaszbabáknak: még azt se restelljétek, ha egy kicsit piszkos, vagy kuszált hajú lenne is, renbeszedünk mindent és csodálkozni fogtok, milyen szépek lesznek majd, mire a karácsonyfa alá kerülnek.
Másnap reggel már majdnem minden leányka hozott egy titokzatos batyut: mindnyájan titokban akartak adakozni és titkon vitték be ajándékaikat a nagy kézimunka terembe, ahol a nagyok átvették azokat: lassanként persze mégiscsak kiszivárgott, hogy Varga Mariska odaadta gyönyörű viaszbabáját és a kis Együd Lórika szőke, nagy pólyás babáját hozta el: majd mindenik adott egy babát, míg a szülők meleg ruhákat és hasznos holmikat ajándékoztak: valóságos áldozatkészség vett erőt a gyermekeken, egyik sem akart mögötte maradni a másiknak és mindenik örömmel és vidáman vált meg "gyermekétől".
De Bözsike három délután ült otthon és titkon keserves könnyeket sírt, mielőtt meg tudott volna válni szíve kedvencétől: éppen mert egy kicsit "különös" volt, sohasem akart más bábut, mint ezt, mintha attól tartott volna, hogy a sápadt Mádika talán csak fél szeretetben részesülne. Ez a sápadt "gyermek" most már nagyon odanőtt a szívéhez: lehetetlenségnek tartotta, hogy ezt a kedvencét elajándékozza, kitaszítsa a világba és átengedje egy idegen, talán vigyázatlan, vad gyermeknek, ki nem ismerte a baba betegeskedését és durván, gondtalanul bánik majd vele, oh hiszen tudjuk, hogy sok gyermek mily rosszul bánik a babájával. És mégis megszólalt Bözsike szíve, határozottan követelte tőle az áldozatot és éjjel-nappal nem hagyta nyugton! Nem volt menekvés: még anyuska is azt mondta, hogy az elhatározást teljesen lánykájára bízza és szemeiből is mintha ilyenformát olvasott volna:
- Remélem jó szíved győzedelmeskedik majd!
Három nappal karácsony előtt a nagy küzdelemnek vége volt és Bözsike teljesen tisztába öltöztette babáját, ráadta világoskék köpenykéjét és sapkáját, s azután elvitte az iskolába. Óriási csomag tartalmazta a kedvenc babáját, a sok ruhát, melyt Bözsike lassanként készített és a fehérneműt, melyek tucatszámra voltak összerakva és keskeny, piros szalagokkal összekötve.
A nagy leány, aki átvette a kicsinyek ajándékát, elragadtatásában összecsapta a kezét, mikor meglátta a sok ingecskét, zsebkendőt, szoknyácskát és kabátkát.
- Derék anyóka lesz majd belőled! Jaj, de szép új babát hoz majd neked a Jézuska! És örömében a nagy lány nem látta, mily szomorúan nyújtotta ki Bözsike a kezét még egyszer az ő kedves babája után, hogy utoljára elbúcsúzzék tőle.
A nagy lány sietve vette el a babát és odatette a többihez, a nagy kosárba.
Azon pedig ne csodálkozzék senki, hogy a máskor oly szorgalmas Bözsike ma kissé szórakozott volt az iskolában és szemeit majdnem mindig lesütötte. Oly sok gondja volt. El fogom-e felejteni az én édes, kedves Mádikámat? Vajon milyen lesz a sorsa? Viszontlátom-e majd holnap, mikor a szegényeket megajándékozzák?
Az utolsó gondolat némileg megvigasztalta. Tény az, hogy sokkal izgatottabban várta a szegények megajándékozását, mely ott folyt le az iskola nagy termében, mint másnap a saját ajándékait.
Húsz karácsonyfa gyertyája ünnepélyesen világította meg a jószívű ajándékozókat és a sápadt, boldogan mosolygó, szegény gyermekek arcát. Gyönyörű ünnepély volt és az öröm rendkívüli! Roppant sok ajándék gyűlt egybe, melyek szépen elrendezve és szétrakva ott feküdtek egy nagy asztalon. Boldog örömmel vette át mindenik gyermek a maga ajándékát.
Már az ünnepély kezdetén meglátta Bözsike az ő Mádikáját a karácsonyfa alatt. Két meleg cipő között ott ült egy szép kockás ruhán, körülvéve mindenféle szép és hasznos ajándékkal. Előtte egy sovány, fekete hajú nagy leányka állott, hátat fordítva Bözsikének.
- Hogy örül majd, gondolta magában a kismama és amint vége volt az ünnepi éneknek és a gyermekek megkapták arra nézve az engedélyt, Bözsike szomorú, lemondás teljes mosollyal odasietett az idegen lánykához, hogy annak örömén átmelengesse a saját kicsi szívét és sietve elmondjon neki egyet-mást a Mádika szokásairól, életmódjáról.
De mikor odaért a fekete hajú leányhoz, egyszerre eltűnt minden bátorsága. A sápadt, sötét arcon az örömnek vagy boldogságnak legkisebb nyoma sem látszott. Gondteljes tekintettel vizsgálták a nagy, barna szemek a szétrakott ajándékokat és leghosszabban pihentek szemei a meleg cipőkön és egy meleg, kötött szoknyán: - a babára alig figyelt és a szekrényke, mely magában foglalta a bábu fehérnemű készletét, még a csalódásnak egy különös tekintetét csalta ki a szemeiből.
Túlságos nagy sietséggel összenyalábolta sovány kezeivel az összes karácsonyi ajándékokat és ezzel együtt a gyenge Mádikát is. Míg a többi gyermek még bámult és ujjongott, a leányka már ott állott az igazgatónő előtt és komoly tekintettel sietve mondott köszönetet. Mintha aggodalom és gond űznék, úgy sietett a fényes, meleg díszteremből ki, a jéghideg téli estébe.
Mielőtt Bözsike még feleszmélhetett volna, a leány már eltűnt. Kinevetitek-e majd a kedves, hű kis teremtést, ha elmondom, hogy míg a többi gyermek ujjongott a holnapi ajándékok reményében, ő egyedül, összekulcsolt kezekkel ült a gyerekszoba egy sötét zugában, egy üres, barna babaágy előtt?
Másnap az aranyfényű karácsonyfa előtt a szép, fehér selyembe öltöztetett baba ott feküdt Bözsike helyén. Valódi párizsi gyermek volt, a legdrágább és legértékesebb, mely a városban kapható volt. De hogy szép volt-e vagy csúnya - az egy ilyen mintaszerű anyánál mellékes. Bözsikére nézve a kis szépség idegen gyermek volt és mennél egészségesebben és vidámabban mosolygott a világba, annál szívszaggatóbb volt vágya az elvesztett után. Az új gyermek félelmetes volt az anyának tökéletességében, azt nem kellett ápolni vagy kímélni: a fehér selyem ruha jó erősen oda volt varrva és hogy is merte volna a változatosság kedvéért egy tarka, házi vagy egy kényelmes éjjeli köntössel felcserélni?
Így élte át a derék babamama szomorúan a szép és kedves karácsonyi ünnepet. Kicsiny szíve szinte beteg volt a vágytól és amellett szégyellte magát és meg volt törve, hogy nem tudta jó szívvel elviselni a saját jótéteményét. A testvérek előtt rejtélyes volt a leányka hallgatagsága és magába zárkózottsága, és apuska meg éppenséggel haragudott reá, amiért egy cseppet sem örült a szép ajándékoknak. Csak az édes anya értette meg leánykájának anyai fájdalmát, de még neki is úgy tetszett, hogy a balga gyermekes szív nagyon is eltúlozza a bánatot, és ahányszor arra ment, dédelgetve és vigasztalólag megsimogatta a szőke fejecskét, és bátorítólag tette hozzá:"Bözsi, Bözsi, nem kell oly túlzottnak lenned!"
***
Idővel a kismama erőt vett magán. Ismét fürgén és vidáman tett eleget kötelességeinek, szépen és tisztán megcsinálta a feladatait, tanulta meg a leckéit és segített anyuskájának a főzésnél és takarításnál. Az új babát és többi szép ajándékait betette játékszekrénykéjébe, mely olyan szépen volt berendezve, mint egy múzeum. Hogy játsszék is vele, arra nem tudta rászánni magát. Úgy látszott, hogy egyáltalán megszűnt a babajátékhoz való kedve. Látogatóba jött a nénikéje, ki megtudta Bözsike áldozatának és fájdalmának egész történetét. A néni érteni látszott azt, hogy a fehér selyemruhás, divatos bábu, nem pótolhatta Mádikát: öt fényes ezüst forintot adott hát neki, hogy vegyen magának ezért kedvére való babát, ha megtetszik neki valamelyik kirakatban. Ezzel a kincsével járta be Bözsike néhányszor a várost és sokáig gondolkozva is állott a játéküzlet kirakatai előtt. De mindenkor megrázta fejecskéjét és tovább ment és megint csak üres kézzel jött haza. Nem, inkább sohasem játszik többé babával!
Így volt aztán vége a karácsonyi szünidőnek és Bözsike ismét szorgalmasan járt az iskolába és szorgalmasan tanult, mint az első napon. Pontosabb és szorgalmasabb növendék nem is volt az iskolában.
Annál nagyobb csodálkozásra adott hát okot, hogy egyszer, szerda délután, amikor a gyerekeknek kézimunkájuk volt, az iskolai óra már a hármat is elverte és Bözsike mégsem jött el. Néhány iskolatársnője látta elmenni táskájával, így tehát nem volt beteg s más ok sem tartotta otthon.
Hogy Bözsike eljátszott volna az úton, az még sohasem történt meg.
Pedig ma mégis ez történt: - míg a leánykák folyton azon tanakodtak, hogy hol lehet Bözsike, megtörtént az, ami szinte hihetetlen és amit én elárulok nektek: Bözsike letért az iskolába vezető útról és égő arccal bolyongott egész idegen utcákon keresztül, anélkül, hogy csak egyetlen egyszer is gondolt volna arra, hogy az iskolába menetel ideje elérkezett.
Valami nagy meglepetés érte: - meglátta a főtéren a fekete hajú leánykát, akinél az ő Mádikája volt. Boldogító remény vett rajta erőt, most már nevetségesnek tartotta, hogy megfélemlítesse magát a sötét tekintetű, komoly lányka által és minden gondolkodás nélkül utána futott, hogy megkérje, hadd nézhesse meg még egyszer, az ő Mádikáját.
Mielőtt azonban elérte volna az idegen leányt, az eltűnt egy gyógyszertárban.
- Várok, gondolta magában Bözsike és az izgatottságtól remegve megállott a kirakat előtt. A következő percben a leány már kirohant a gyógyszertárból: arca szinte kétségbeesést árult el, sötét szemeiből nehéz könnycseppek gördültek sovány arcára. Néhány gyors lépéssel Bözsike ott termett mellette.
- Kérlek, várj egy keveset, szólt lelkendezve, szeretném, nagyon kérlek, kérlek, hallgass meg!
A nagy lány megállott és barátságtalanul nézett a szépen öltözött idegen gyermekre.
- Mit akarsz, kérdé röviden. Siess, nincs időm!
Bözsike nem tudta oly gyorsan és szavakban kifejezni azt, amit akart. Kérte, engedné meg neki, hogy viszontláthassa az ő Mádikáját, de az idegen leány nyilván nem is sejtette, hogy ő kit ért ez alatt. Rövid vállvonogatással elfordult és nagy sietve folytatta útját. De Bözsike nem mondott le reményéről. Gyors elhatározással a leány után futott utcákon és tereken keresztül, mindig tovább-tovább, míg a szép magas házsorok eltűntek és keskeny, sötét, szegényes házsorok következtek. Egy párszor közel ért a kicsike a nagy lányhoz, akkor mindig újra kérni kezdte, és a nagy lány mindig zavarodottan és csodálkozva nézett reá, és röviden és türelmetlenül így szólt:
- Hagyj békében, nem látod, hogy sietek?
- Hallgass meg, kérlek, adok neked valamit kiáltott hirtelen Bözsike s izgatottan, mikor meglátta, hogy a nagy leány befordulva egy nagyon szűk és szegényes udvarba, még jobban kezdett sietni. Bánatában eszébe jutott most Bözsikének, hogy táskájában van a piros bársony tárca, abban az öt ezüst forint. "Adok neked pénzt - egy forintot , - két forintot -, nem, öt forintot, ha akarod: csak hadd lássam még egyszer az én babámat".
A nagy lány egyszerre megállott, s bevárta Bözsikét, míg az egészen melléje került és azután gyorsan és erősen megragadva a kezét, így szólt: "Pénzt adsz? Hát igazán van neked pénzed? És adhatsz belőle nekem is? Oh, Istenem, hiszen akkor jól van minden! Ha tudnád, mily nagy szükségünk van a pénzre!"
- Ide adod-e aztán kis babámat, ha már a pénzt megkaptad?, kérdezte félénken, míg az ezüst forintosokat kivette a tárcájából.Miután oly sok pénzt adok neked, szólt ismét, talán leszel olyan jó és néhány napra kölcsön adod nekem a Mádikát, ugye?
A nagy lány még csak nem is látszott megérteni a dolgot. "Ej, a bábut gondolod, amelyet karácsonyi ajándékul kaptam", szólt Bözsikéhez, és arcán különös, szomorú mosoly vonult végig.
- Ugye, te adtad azt a babát, megváltál tőle s most sajnálod? Oh, bátran megtarthattad volna! Mert, oh Istenem! - a gond és szükség közepette nem nagy kedve van az embernek a babajátékhoz. Jer velem, itt lakom és én szívesen odaadom neked.
Az utolsó szavaknál kézen fogta Bözsikét, és bevezette egy homályos, szegényes, nedves szobácskába.
- Anyám, kiáltott remegő hangon a szobába: a gyógyszertárban nem akarták pénz nélkül ideadni a gyógyszert: de az imént találkoztam egy leánykával, ki öt ezüst forintot adott nekem. Most már hívok orvost. Igen-igen, most már gazdagok vagyunk!
Hangja mindinkább elcsendesült és végre zokogásba halt el. Kitárva karjait, rádőlt a fal mellett álló ágyra és Bözsike látta, hogy a párnákból kiemelkedik egy viaszsárga, szenvedő arc és a leány feje fölé hajlik. Egy percig csak halk lélegzés és sírás hangzott a szobában, azután felugrott a leány, Bözsikét odahúzta az ágyhoz és sietve szólt: "Nézd, anyám, ez az a kislány! Képzeld anyám, ő adta azt a babát, melyet a karácsonyi ajándékokkal kaptam. Vissza szeretné kapni és ezért ad annyi pénzt érte.
- Csak kölcsön kérem a babát, szólt Bözsike.
Hogy is ne, felelt a leány és egyszerre csak halkan elnevette magát. Nézz csak ide, még mindig úgy fekszik itt, mint ahogy akkor este elhoztam. A cipőkre, a meleg szoknyára szükségem volt és a tarka ruhát eladtam. Csak a babával nem tudtam mit kezdjek. Íme vedd! A pénzt nagyon köszönöm és most jer! Te ott lakol a főtéren? Együtt mehetünk hát a gyógyszertárig.
Kézen fogták egymást és úgy haladtak a keskeny utcákon keresztül a gazdagok városrésze felé. A nagy leány vitte Bözsike táskáját és a baba holmijait tartalmazó szekrényt, a kicsike meg jobb kezével átkarolva tartotta visszanyert gyermekét. Az övé volt! Mily bájosan mosolyog, mint tündököl orcája! Soha, soha többé nem kell megválnia tőle!
Dacára minden boldogságának, szemeiben mégis könnyek úsztak és mély, fájdalmas érzés vett erőt szívén. Még sohasem látta a betegséget és a keserű szegénységet ily közelről és mindaz, amit az idegen leány elmondott neki a szükségről és a szenvedésről, oly egészen másképp hangzott, oly sokkal igazabb és borzasztóbb volt, mint az, amit az iskolában erről elmondtak neki.
Mikor ismét odaértek a főtérre, már háromnegyed négy volt. Az iskolának most már nemsokára vége és Bözsike tudta magában, hogy hallatlan dolgot művelt. De ami megtörtént, azon változtatni nem lehetett és mint egy bátor kisleányhoz illik, elhatározta, hogy félelem nélkül fog szembenézni az elkerülhetetlennek, és mindent elmond előbb apuskának és anyuskának és azután majd tanítónőjének is.
Szüleit ott találta a meleg ebédlőben, már uzsonnáztak a kisebb gyermekekkel. Mikor Bözsike bejött karján Mádikával, a kicsinyek olyan lármát csaptak, hogy az ember a saját szavát sem értette meg. Nagyon sok időbe tellett, míg a kislány sírás és nevetés között elmondhatta ügyét-baját. Apus nagyon komoly volt és olyannak látszott, mintha egy kicsit pörölni akarna: de, amikor hallotta, hogy segéde, anélkül hogy őt megkérdezte volna, egyszerűen csak elküldte azt a szegény lányt, annyira izgatott lett, hogy leányát még egy szóval sem bántotta, hanem azonnal lement a gyógyszertárba, hogy ez ügyben felvilágosítást nyerjen.
Mikor rövid idő múlva visszajött, felhozta az idegen leánykát is és míg ez felfrissült egy kissé a meleg kávé mellett, apus és anyus ott álltak az ablaknál és sokáig halkan beszélgettek egymással.
Boldog Karácsonyi Ünnepet mindenkinek,aki erre téved.....
Bár az ünnep hangulata tovább kering a levegőben,azért Nekem mégis sikerült találnom egy olyan történetet, aminek
KARÁCSONY UTÁN a címe.
Olvassátok olyan szeretettel,mint amilyen szeretettel ezt most itt megosztom.
Zempléni P. Gyula: Karácsony után
Karácsony után! Édes emlékek, üdvös boldogság visszhangja!
A szobákban még megérzik a fenyőgally tűleveleinek és az édes, cukros süteményeknek illata. A szekrények és állványok újabb kincsekkel teltek meg, a ragyogó aranyozott kötésű könyvek egészen új történeteket regélnek, a fényes katonák meg ép testtel és szép sorban állanak és az új, habszerű, finom csipkeágyacskákból kék szemű, szőke hajú babák kandikálnak, almavirághoz hasonló üde, rózsás arccal.
Minden oly új és szép és a gyermekek valósággal elábrándoznak, még alig tudnak magukhoz térni az édes bámulattól, mely osztályrészükül jutott: mert "oly szép, mint most", tudvalevőleg "ezelőtt sohasem volt".
Ezt mondották ezúttal is Vedrey gyógyszerésznek gyermekekkel bőven megáldott házában és a fiúk és a leányok nyolc szempárja közül hét pár még ma is ragyogott, az ünnep harmadnapján, éppoly fényesen, mint ama boldog este, amikor még száz és száz tarka gyertyácska fénye tükröződött bennük.
A nyolcadik szempár, a szende, okos, sötétkék szempár, mely egy simára fésült, szőke hajú, karcsú lánykáé volt, nem osztozott a többiek örömében. A kis Bözsike a játszó testvérkéktől lekülönítve, egyedül ült az alacsony, hímzett zsámolyon anyuska szobájában, ölében fehér atlaszba öltözött, remek szép babát - egy fekete selyem harisnyás, apró, sárga cipős, előkelő csöppséget tartva: de minden szépségnek dacára, épp e babalányka volt az, ki a kismamát megszomorította! Mert szelíd szép szemei folyton és eléggé fájdalmas, bánatos kifejezéssel csüggtek a hófehér gyermeken, és e tekintet, a Bözsike kötőjére potyogó könnycseppek, a virágoktól illatos szobában uralkodó sajátságos, zavartalan csend tisztára bizonyította, hogy kettőjük közt nem volt minden rendben.
Hogy a baba mit követhetett el a kismama ellen, azt igazán képzelni sem lehetett: mert barátságos, jámbor nagy szemeivel kedves módon bámult a világba: legfölebb talán a szépségére fektetett valamivel nagyobb súlyt, mind amennyi rendén lett volna: piciny szája, melyből csak félig kilátszó ragyogó fogacskák kandikáltak ki, azt látszott kérdezni: van-e még nálamnál bájosabb valami e földön?
Hosszú, nyomasztó hallgatás után a kismama mégiscsak felemelte a mosolygó babát: óvatosan, gyengéden, mintegy kísérletképp karjaiba fektette, megfordította, úgy, hogy szemeit behunyta, aztán ismét felállította, mire megint felnyitotta azokat: de a szép gyermek csakhamar újra visszatette régi helyére és mélyen megszomorodva rebegte: "Nem, nem! Ez egészen más valami. Nem a szépség teszi. Oh, ha csak egy napra, ha csak még egyszer itt lenne az én régi Mádikám!"
Ez okozta a kislány fájdalmát. Roppantul vágyott a régi, kedves viaszbaba után, több hosszú év során át az ő egyetlen szeretett gyermeke volt. Olyan szép, mint az új baba, a régi Mádika persze a rég elmúlt napokban sem volt sohasem: de nagyon kedélyes, kedves baba volt. Miután nagyon halvány és gyenge szervezetű volt, gondos ápolásban kellett részesíteni és épp ez fűzte a mamát és a babát még szorosabban egymáshoz. Bözsike tucatszámra varrta neki a ruhácskákat és hálóköntöskéket és büszkeségét képezte, hogy a kicsikét minden este, egyszerű bár, de tiszta vászonból készült ingecskében fektethette le az ágyba. A legszebb meséket mondogatta el Mádikának, kicsiny főzőgépén pedig naponta újabb, erősítő italt főzött neki: Mádika csendesen ült, amikor ő iskolai feladatát készítette és nem zavarta egy cseppet sem. Bözsike összes barátnői ismerték és szerették Mádikát, Mádika valósággal a család tagja volt: ha a szobalány hozzá is nyúlt némelykor, ezt mindig gyengéd tisztelettel tette és még a fiúk is tisztelték a mama és Mádika közt fönnálló viszonyt és nagyra becsülték Mádikát, akivel a kismama olyan okosan tudott bánni.
És most az anya és a gyermek el voltak választva egymástól! Ha Mádika a járdára estében összetörte volna magát, vagy beleesett volna a vízbe, talán jobb lett volna? De Bözsike elajándékozta az ő saját, drága gyermekét! Hosszú, nehéz küzdelem után és ingadozva a sajnálkozás és az anyai szeretet között, végre elajándékozta, hogy az áldozatkész társnők között ne legyen ő az egyetlen keményszívű és önző.
Négy hét előtt elhatározták az iskolában, hogy megajándékozzák majd a szegény gyermekeket.
A nyomor igen nagy volt a városban, nagyon kemény és hideg volt a tél, amely korán vette kezdetét és a szegény emberek sokat fáztak és éheztek. Az igazgatóné megható szavakban tudta felkelteni a gyermekek részvétét: nem szólította fel őket arra, hogy adjanak, de nagyon komolyan és szomorúan beszélt a szegények szenvedéseiről és oly sok könyörületet hintett a fiatal szívekbe, hogy a nagyobb leányok maguktól elhatározták, hogy engedélyt kérnek egy karácsonyi ajándékozásra, melyet majd az egész iskola elősegít.
A jó kisasszony szívesen beleegyezett és most a szünetek alatt, a nagy leányok lementek a kicsik osztályaiba és meleg, szeretetteljes szavakkal felszólították őket, hogy dolgozzanak a szegény gyermekek részére és adjanak annyit, amennyi tőlük telik.
- Minden bizonnyal van otthon egy ócska babátok, szólt a legnagyobb, a bájos Molnár Jolánka, kiért az egész iskola rajongott. Hozzátok már útban van a Jézuska és bizonyosan hoz mindnyájatoknak egy új, remek babát. Kísértsétek meg, meg tudnátok-e válni a régitől? Új ruhákat majd varrunk mi az ócska viaszbabáknak: még azt se restelljétek, ha egy kicsit piszkos, vagy kuszált hajú lenne is, renbeszedünk mindent és csodálkozni fogtok, milyen szépek lesznek majd, mire a karácsonyfa alá kerülnek.
Másnap reggel már majdnem minden leányka hozott egy titokzatos batyut: mindnyájan titokban akartak adakozni és titkon vitték be ajándékaikat a nagy kézimunka terembe, ahol a nagyok átvették azokat: lassanként persze mégiscsak kiszivárgott, hogy Varga Mariska odaadta gyönyörű viaszbabáját és a kis Együd Lórika szőke, nagy pólyás babáját hozta el: majd mindenik adott egy babát, míg a szülők meleg ruhákat és hasznos holmikat ajándékoztak: valóságos áldozatkészség vett erőt a gyermekeken, egyik sem akart mögötte maradni a másiknak és mindenik örömmel és vidáman vált meg "gyermekétől".
De Bözsike három délután ült otthon és titkon keserves könnyeket sírt, mielőtt meg tudott volna válni szíve kedvencétől: éppen mert egy kicsit "különös" volt, sohasem akart más bábut, mint ezt, mintha attól tartott volna, hogy a sápadt Mádika talán csak fél szeretetben részesülne. Ez a sápadt "gyermek" most már nagyon odanőtt a szívéhez: lehetetlenségnek tartotta, hogy ezt a kedvencét elajándékozza, kitaszítsa a világba és átengedje egy idegen, talán vigyázatlan, vad gyermeknek, ki nem ismerte a baba betegeskedését és durván, gondtalanul bánik majd vele, oh hiszen tudjuk, hogy sok gyermek mily rosszul bánik a babájával. És mégis megszólalt Bözsike szíve, határozottan követelte tőle az áldozatot és éjjel-nappal nem hagyta nyugton! Nem volt menekvés: még anyuska is azt mondta, hogy az elhatározást teljesen lánykájára bízza és szemeiből is mintha ilyenformát olvasott volna:
- Remélem jó szíved győzedelmeskedik majd!
Három nappal karácsony előtt a nagy küzdelemnek vége volt és Bözsike teljesen tisztába öltöztette babáját, ráadta világoskék köpenykéjét és sapkáját, s azután elvitte az iskolába. Óriási csomag tartalmazta a kedvenc babáját, a sok ruhát, melyt Bözsike lassanként készített és a fehérneműt, melyek tucatszámra voltak összerakva és keskeny, piros szalagokkal összekötve.
A nagy leány, aki átvette a kicsinyek ajándékát, elragadtatásában összecsapta a kezét, mikor meglátta a sok ingecskét, zsebkendőt, szoknyácskát és kabátkát.
- Derék anyóka lesz majd belőled! Jaj, de szép új babát hoz majd neked a Jézuska! És örömében a nagy lány nem látta, mily szomorúan nyújtotta ki Bözsike a kezét még egyszer az ő kedves babája után, hogy utoljára elbúcsúzzék tőle.
A nagy lány sietve vette el a babát és odatette a többihez, a nagy kosárba.
Azon pedig ne csodálkozzék senki, hogy a máskor oly szorgalmas Bözsike ma kissé szórakozott volt az iskolában és szemeit majdnem mindig lesütötte. Oly sok gondja volt. El fogom-e felejteni az én édes, kedves Mádikámat? Vajon milyen lesz a sorsa? Viszontlátom-e majd holnap, mikor a szegényeket megajándékozzák?
Az utolsó gondolat némileg megvigasztalta. Tény az, hogy sokkal izgatottabban várta a szegények megajándékozását, mely ott folyt le az iskola nagy termében, mint másnap a saját ajándékait.
Húsz karácsonyfa gyertyája ünnepélyesen világította meg a jószívű ajándékozókat és a sápadt, boldogan mosolygó, szegény gyermekek arcát. Gyönyörű ünnepély volt és az öröm rendkívüli! Roppant sok ajándék gyűlt egybe, melyek szépen elrendezve és szétrakva ott feküdtek egy nagy asztalon. Boldog örömmel vette át mindenik gyermek a maga ajándékát.
Már az ünnepély kezdetén meglátta Bözsike az ő Mádikáját a karácsonyfa alatt. Két meleg cipő között ott ült egy szép kockás ruhán, körülvéve mindenféle szép és hasznos ajándékkal. Előtte egy sovány, fekete hajú nagy leányka állott, hátat fordítva Bözsikének.
- Hogy örül majd, gondolta magában a kismama és amint vége volt az ünnepi éneknek és a gyermekek megkapták arra nézve az engedélyt, Bözsike szomorú, lemondás teljes mosollyal odasietett az idegen lánykához, hogy annak örömén átmelengesse a saját kicsi szívét és sietve elmondjon neki egyet-mást a Mádika szokásairól, életmódjáról.
De mikor odaért a fekete hajú leányhoz, egyszerre eltűnt minden bátorsága. A sápadt, sötét arcon az örömnek vagy boldogságnak legkisebb nyoma sem látszott. Gondteljes tekintettel vizsgálták a nagy, barna szemek a szétrakott ajándékokat és leghosszabban pihentek szemei a meleg cipőkön és egy meleg, kötött szoknyán: - a babára alig figyelt és a szekrényke, mely magában foglalta a bábu fehérnemű készletét, még a csalódásnak egy különös tekintetét csalta ki a szemeiből.
Túlságos nagy sietséggel összenyalábolta sovány kezeivel az összes karácsonyi ajándékokat és ezzel együtt a gyenge Mádikát is. Míg a többi gyermek még bámult és ujjongott, a leányka már ott állott az igazgatónő előtt és komoly tekintettel sietve mondott köszönetet. Mintha aggodalom és gond űznék, úgy sietett a fényes, meleg díszteremből ki, a jéghideg téli estébe.
Mielőtt Bözsike még feleszmélhetett volna, a leány már eltűnt. Kinevetitek-e majd a kedves, hű kis teremtést, ha elmondom, hogy míg a többi gyermek ujjongott a holnapi ajándékok reményében, ő egyedül, összekulcsolt kezekkel ült a gyerekszoba egy sötét zugában, egy üres, barna babaágy előtt?
Másnap az aranyfényű karácsonyfa előtt a szép, fehér selyembe öltöztetett baba ott feküdt Bözsike helyén. Valódi párizsi gyermek volt, a legdrágább és legértékesebb, mely a városban kapható volt. De hogy szép volt-e vagy csúnya - az egy ilyen mintaszerű anyánál mellékes. Bözsikére nézve a kis szépség idegen gyermek volt és mennél egészségesebben és vidámabban mosolygott a világba, annál szívszaggatóbb volt vágya az elvesztett után. Az új gyermek félelmetes volt az anyának tökéletességében, azt nem kellett ápolni vagy kímélni: a fehér selyem ruha jó erősen oda volt varrva és hogy is merte volna a változatosság kedvéért egy tarka, házi vagy egy kényelmes éjjeli köntössel felcserélni?
Így élte át a derék babamama szomorúan a szép és kedves karácsonyi ünnepet. Kicsiny szíve szinte beteg volt a vágytól és amellett szégyellte magát és meg volt törve, hogy nem tudta jó szívvel elviselni a saját jótéteményét. A testvérek előtt rejtélyes volt a leányka hallgatagsága és magába zárkózottsága, és apuska meg éppenséggel haragudott reá, amiért egy cseppet sem örült a szép ajándékoknak. Csak az édes anya értette meg leánykájának anyai fájdalmát, de még neki is úgy tetszett, hogy a balga gyermekes szív nagyon is eltúlozza a bánatot, és ahányszor arra ment, dédelgetve és vigasztalólag megsimogatta a szőke fejecskét, és bátorítólag tette hozzá:"Bözsi, Bözsi, nem kell oly túlzottnak lenned!"
***
Idővel a kismama erőt vett magán. Ismét fürgén és vidáman tett eleget kötelességeinek, szépen és tisztán megcsinálta a feladatait, tanulta meg a leckéit és segített anyuskájának a főzésnél és takarításnál. Az új babát és többi szép ajándékait betette játékszekrénykéjébe, mely olyan szépen volt berendezve, mint egy múzeum. Hogy játsszék is vele, arra nem tudta rászánni magát. Úgy látszott, hogy egyáltalán megszűnt a babajátékhoz való kedve. Látogatóba jött a nénikéje, ki megtudta Bözsike áldozatának és fájdalmának egész történetét. A néni érteni látszott azt, hogy a fehér selyemruhás, divatos bábu, nem pótolhatta Mádikát: öt fényes ezüst forintot adott hát neki, hogy vegyen magának ezért kedvére való babát, ha megtetszik neki valamelyik kirakatban. Ezzel a kincsével járta be Bözsike néhányszor a várost és sokáig gondolkozva is állott a játéküzlet kirakatai előtt. De mindenkor megrázta fejecskéjét és tovább ment és megint csak üres kézzel jött haza. Nem, inkább sohasem játszik többé babával!
Így volt aztán vége a karácsonyi szünidőnek és Bözsike ismét szorgalmasan járt az iskolába és szorgalmasan tanult, mint az első napon. Pontosabb és szorgalmasabb növendék nem is volt az iskolában.
Annál nagyobb csodálkozásra adott hát okot, hogy egyszer, szerda délután, amikor a gyerekeknek kézimunkájuk volt, az iskolai óra már a hármat is elverte és Bözsike mégsem jött el. Néhány iskolatársnője látta elmenni táskájával, így tehát nem volt beteg s más ok sem tartotta otthon.
Hogy Bözsike eljátszott volna az úton, az még sohasem történt meg.
Pedig ma mégis ez történt: - míg a leánykák folyton azon tanakodtak, hogy hol lehet Bözsike, megtörtént az, ami szinte hihetetlen és amit én elárulok nektek: Bözsike letért az iskolába vezető útról és égő arccal bolyongott egész idegen utcákon keresztül, anélkül, hogy csak egyetlen egyszer is gondolt volna arra, hogy az iskolába menetel ideje elérkezett.
Valami nagy meglepetés érte: - meglátta a főtéren a fekete hajú leánykát, akinél az ő Mádikája volt. Boldogító remény vett rajta erőt, most már nevetségesnek tartotta, hogy megfélemlítesse magát a sötét tekintetű, komoly lányka által és minden gondolkodás nélkül utána futott, hogy megkérje, hadd nézhesse meg még egyszer, az ő Mádikáját.
Mielőtt azonban elérte volna az idegen leányt, az eltűnt egy gyógyszertárban.
- Várok, gondolta magában Bözsike és az izgatottságtól remegve megállott a kirakat előtt. A következő percben a leány már kirohant a gyógyszertárból: arca szinte kétségbeesést árult el, sötét szemeiből nehéz könnycseppek gördültek sovány arcára. Néhány gyors lépéssel Bözsike ott termett mellette.
- Kérlek, várj egy keveset, szólt lelkendezve, szeretném, nagyon kérlek, kérlek, hallgass meg!
A nagy lány megállott és barátságtalanul nézett a szépen öltözött idegen gyermekre.
- Mit akarsz, kérdé röviden. Siess, nincs időm!
Bözsike nem tudta oly gyorsan és szavakban kifejezni azt, amit akart. Kérte, engedné meg neki, hogy viszontláthassa az ő Mádikáját, de az idegen leány nyilván nem is sejtette, hogy ő kit ért ez alatt. Rövid vállvonogatással elfordult és nagy sietve folytatta útját. De Bözsike nem mondott le reményéről. Gyors elhatározással a leány után futott utcákon és tereken keresztül, mindig tovább-tovább, míg a szép magas házsorok eltűntek és keskeny, sötét, szegényes házsorok következtek. Egy párszor közel ért a kicsike a nagy lányhoz, akkor mindig újra kérni kezdte, és a nagy lány mindig zavarodottan és csodálkozva nézett reá, és röviden és türelmetlenül így szólt:
- Hagyj békében, nem látod, hogy sietek?
- Hallgass meg, kérlek, adok neked valamit kiáltott hirtelen Bözsike s izgatottan, mikor meglátta, hogy a nagy leány befordulva egy nagyon szűk és szegényes udvarba, még jobban kezdett sietni. Bánatában eszébe jutott most Bözsikének, hogy táskájában van a piros bársony tárca, abban az öt ezüst forint. "Adok neked pénzt - egy forintot , - két forintot -, nem, öt forintot, ha akarod: csak hadd lássam még egyszer az én babámat".
A nagy lány egyszerre megállott, s bevárta Bözsikét, míg az egészen melléje került és azután gyorsan és erősen megragadva a kezét, így szólt: "Pénzt adsz? Hát igazán van neked pénzed? És adhatsz belőle nekem is? Oh, Istenem, hiszen akkor jól van minden! Ha tudnád, mily nagy szükségünk van a pénzre!"
- Ide adod-e aztán kis babámat, ha már a pénzt megkaptad?, kérdezte félénken, míg az ezüst forintosokat kivette a tárcájából.Miután oly sok pénzt adok neked, szólt ismét, talán leszel olyan jó és néhány napra kölcsön adod nekem a Mádikát, ugye?
A nagy lány még csak nem is látszott megérteni a dolgot. "Ej, a bábut gondolod, amelyet karácsonyi ajándékul kaptam", szólt Bözsikéhez, és arcán különös, szomorú mosoly vonult végig.
- Ugye, te adtad azt a babát, megváltál tőle s most sajnálod? Oh, bátran megtarthattad volna! Mert, oh Istenem! - a gond és szükség közepette nem nagy kedve van az embernek a babajátékhoz. Jer velem, itt lakom és én szívesen odaadom neked.
Az utolsó szavaknál kézen fogta Bözsikét, és bevezette egy homályos, szegényes, nedves szobácskába.
- Anyám, kiáltott remegő hangon a szobába: a gyógyszertárban nem akarták pénz nélkül ideadni a gyógyszert: de az imént találkoztam egy leánykával, ki öt ezüst forintot adott nekem. Most már hívok orvost. Igen-igen, most már gazdagok vagyunk!
Hangja mindinkább elcsendesült és végre zokogásba halt el. Kitárva karjait, rádőlt a fal mellett álló ágyra és Bözsike látta, hogy a párnákból kiemelkedik egy viaszsárga, szenvedő arc és a leány feje fölé hajlik. Egy percig csak halk lélegzés és sírás hangzott a szobában, azután felugrott a leány, Bözsikét odahúzta az ágyhoz és sietve szólt: "Nézd, anyám, ez az a kislány! Képzeld anyám, ő adta azt a babát, melyet a karácsonyi ajándékokkal kaptam. Vissza szeretné kapni és ezért ad annyi pénzt érte.
- Csak kölcsön kérem a babát, szólt Bözsike.
Hogy is ne, felelt a leány és egyszerre csak halkan elnevette magát. Nézz csak ide, még mindig úgy fekszik itt, mint ahogy akkor este elhoztam. A cipőkre, a meleg szoknyára szükségem volt és a tarka ruhát eladtam. Csak a babával nem tudtam mit kezdjek. Íme vedd! A pénzt nagyon köszönöm és most jer! Te ott lakol a főtéren? Együtt mehetünk hát a gyógyszertárig.
Kézen fogták egymást és úgy haladtak a keskeny utcákon keresztül a gazdagok városrésze felé. A nagy leány vitte Bözsike táskáját és a baba holmijait tartalmazó szekrényt, a kicsike meg jobb kezével átkarolva tartotta visszanyert gyermekét. Az övé volt! Mily bájosan mosolyog, mint tündököl orcája! Soha, soha többé nem kell megválnia tőle!
Dacára minden boldogságának, szemeiben mégis könnyek úsztak és mély, fájdalmas érzés vett erőt szívén. Még sohasem látta a betegséget és a keserű szegénységet ily közelről és mindaz, amit az idegen leány elmondott neki a szükségről és a szenvedésről, oly egészen másképp hangzott, oly sokkal igazabb és borzasztóbb volt, mint az, amit az iskolában erről elmondtak neki.
Mikor ismét odaértek a főtérre, már háromnegyed négy volt. Az iskolának most már nemsokára vége és Bözsike tudta magában, hogy hallatlan dolgot művelt. De ami megtörtént, azon változtatni nem lehetett és mint egy bátor kisleányhoz illik, elhatározta, hogy félelem nélkül fog szembenézni az elkerülhetetlennek, és mindent elmond előbb apuskának és anyuskának és azután majd tanítónőjének is.
Szüleit ott találta a meleg ebédlőben, már uzsonnáztak a kisebb gyermekekkel. Mikor Bözsike bejött karján Mádikával, a kicsinyek olyan lármát csaptak, hogy az ember a saját szavát sem értette meg. Nagyon sok időbe tellett, míg a kislány sírás és nevetés között elmondhatta ügyét-baját. Apus nagyon komoly volt és olyannak látszott, mintha egy kicsit pörölni akarna: de, amikor hallotta, hogy segéde, anélkül hogy őt megkérdezte volna, egyszerűen csak elküldte azt a szegény lányt, annyira izgatott lett, hogy leányát még egy szóval sem bántotta, hanem azonnal lement a gyógyszertárba, hogy ez ügyben felvilágosítást nyerjen.
Mikor rövid idő múlva visszajött, felhozta az idegen leánykát is és míg ez felfrissült egy kissé a meleg kávé mellett, apus és anyus ott álltak az ablaknál és sokáig halkan beszélgettek egymással.
Megjegyzések