Kedves látogatóm!
Szeretnék Neked és családodnak Kellemes karácsonyi Ünnepet kívánni! 🎄🎁
Idén is hoztam egy számomra kedves írást.Fogadd szeretettel!
Fekete István
Karácsony. 1938
Az égi pitvarban nagy a sürgés-forgás. Csillagokat verő nagy karácsonyfák állnak sorban, és az angyalok röpködve akasztják ágaikra az ajándékot.
A fák alatt főangyalok dirigálnak:
- Ezt ide akaszd, fiam, azt oda!
Egy-két szent is nézi a nagy készülődést, mert ilyen nagy ünnep az égben is csak egy esik évente.
Szent Péter is otthagyta a nagy kaput, és kulcsait csörgetve ballag egyik fától a másikhoz.
- No, lesz megint boldogság odalent… – és egészen belefeledkezik az örömbe, ami majd a Földön lesz.
Pedig egy kis angyal már régen rángatja az égi kapus palástját:
- Szent Atyám… Szent Atyám! Valakit be kellene engedni…
- Miféle valakit? – bosszankodik Péter. – Ilyenkor igazán békén hagyhatnátok az embert. Ki ija-fija?
- Nem tudom – szeppen meg a kis angyal –, de nagyon rendes formájú ember…
- Ide való vagy nem ide való?
- Azt hiszem, ide való…, bár valami kis foltja mintha lenne… De most olyan nagy ünnep van, Szent Atyám…
Péter kiballag a nagy fák közül, és már messziről látja, hogy a kapu előtt didergő emberrel nincs nagyobb baj. Hajszál híján tisztán juthatott volna az égbe… hát ilyen könnyelműség!
Az ember didereg, nézni is rossz. Péter pedig hunyorog:
- Innét nem látni jól… Itt vannak, fiam, a kulcsok. Nézd meg jól az atyafit, aztán engedd be, ha szíved úgy diktálja… De saját felelősségedre…
A kis angyal vidáman zörög el a kulcsokkal.
- Majd lemossák odabent –
A fák pedig készülnek serényen. A népek nagy karácsonyfája. A csillagok már ragyogni kezdenek, és a fák alatt most kapja meg minden nép, amit megszolgált, amit – nem évek, de évtizedek alatt – összeimádkozott, összesírt, összekínlódott.
Az égi íródeák megáll minden fánál, és számba veszi az ajándékokat. Egyik fánál egy kis vita támad.
Valaki orgonáló, mély hangon mondja:
- …az már lejárt, fiam. Ezek idevalók…
- Húsz éve mindig idetettük…
- Mondom, hogy lejárt. Imre herceg is ott volt, amikor ki lett javítva a lista. Igaz-e Imre?
A szelíd szemű Imre csak bólint.
- Ott voltam. Magam is kértem. Ez az igazság, Vencel bácsi, hiszen maga is tudja.
Vencel, a csehek öreg szentje, azonban úgy áll a csomagok mellett, mint a zsandár.
- Föllebbezést adtam be, István… Most várom a választ…
Ekkor érkezik a csoporthoz Szent László, akinek kivételképpen meg van engedve, hogy hordhatja kardját, melyet annyit koptatott a kereszt védelmében.
- Hogy állunk, István bátyám? Kész a fa…?
- Kész lenne, de Vencel okoskodik. Fellebbezett…
Szent László – csak szokásból – zörrent egyet a kardján…
- Látod-e, Vencel, ilyenek vagytok Ti. Fellebbeztek! Arra nem gondolsz, hogy országodban több a sarlóskalapács, mint a kereszt…
Vencel most már szomorú:
- Igaz, igaz, de én is szeretem a népem.
Egy kis égi postás röppen ekkor Szent Vencel mellé.
- Tessék ezt aláírni, Vencel bácsi! Múltkor is elveszett egy vevény. Itt a levél.
Vencel elolvassa a nagy levelet, és csüggedten int:
- Vigyétek! Elvesztettem…
A három magyar szent aztán reszkető kézzel új csillagokat akaszt a magyarok karácsonyfájára. A csillagok fényleni kezdenek és tűzbetűket írnak az égre: Kassa, Losonc, Léva, Ungvár, Beregszász, Komárom, Fülek…
Ragyog a fa! Imre herceg könnyez is egy kicsit – mindig ilyen lágyszívű volt –, és amikor az angyalok felkapják, hogy leszálljanak vele a földre, Szent László odalép a legidősebbhez.
- Várj, fiam! Üzenet is van. Mondd meg a maradék magyaroknak, hogy vigyázzanak a visszakapott régi csillagaikra, mint a szemük világára! Elég szégyen, hogy húsz évig másnak ragyogtak… Erről most már kár beszélni. Legyen vége odalent a széthúzásnak, a marakodásnak, az úrhatnámságnak, a nyegleségnek, a káromkodásnak, a rongyos hatalomvágynak és az üres fecsegésnek. Mondd meg, fiam, hogy magyar és magyar között nincs különbség, és csak az számít, hogy ki mennyit dolgozott és mennyit szenvedett és mennyit imádkozott.
- Ne felejtsd el, fiam! De szigorúan beszélj velük, mert jó nép ez, becsületes nép, de könnyelmű, és elfeled mindent!
- Mondd meg, fiam, hogy öleljék magukhoz az új csillagokat, és vigyázzanak, vigyázzanak!
Hát majd vigyázunk!!!
(1938)
Megjelent a Műkedvelő Útmutató c. folyóirat I. évfolyam 5.
