Újra egy kedves történetet kerestem Fekete Istvántól.
Fogadd sok szeretettel!
Fekete István: Karácsony éjjel
A konyhából behallatszott a tűz pattogása, de aztán betették az ajtót s a kocsmában csend lett. A bádog lámpaernyő karimája némán hajlongott a repedezett gerendán, és amint a láng megbillent, mintha valaki sóhajtott volna.
Az ablakok arcán csendesen szivárgott a cseppé hűlt pára, az ajtókilincs ferdén állt, mintha valaki be akarna jönni s a székek úgy álltak az asztalok mellett, mintha fáradt karjukkal szívesen az asztalra könyököltek volna.
A kilincs bólintott, az ajtó óvatosan kinyílt. Egy ember jött be, aztán egy asszony. Vállukon hó.
- Jó estét.
- Jó estét - bólintott Zimányi -, esik?
- Esik.
- Hová?
- Palánkra. Oda várnak bennünket, karácsonyra.
Persze, karácsony van. Régi karácsonyok villantak fel Zimányi emlékei között, de aztán hamar elhamvadtak, elfáradtak...
A kocsmáros odaállt a vándorok elé.
- Mi kellene?
- Csak pihennénk, ha szabad.
Az asszony fáradtan felnézett.
- Kenyeret kérnénk. Pénzért.
Zimányi megfogta a kocsmáros kabátját.
- Adjon szalonnát is... karácsony van.
Gondolkodó csend lett. A vándorok előtt egy kis vörös mókus ült az asztalon, és a kenyérhéjat eszegette. Okos, fekete szemével körülnézett.
- Szelíd?
- Mint a gyerek.
Zimányi felkelt, nehézkesen odament az asztalhoz, és megsimogatta a mókust.
- Nem adja el?
- El nem adom, csak úgy odaadom. Jobb dolga lesz...
Zimányi pénzt tett az asztalra.
Diót hozatott a kocsmárossal, s a mókus észre sem vette, amikor gazdái elköszöntek.
Zimányi hazaindult. Zsebre rakta a diót és a mókust is.
- Ehetsz útközben is, ha akarsz.
Lassan lépegetett hazafelé. Az út, mint a bársony. Botja nem koppant, arcára hópehely esett. A falu végén kis erdő s az erdőn túl Zimányi háza. Jó lenne, ha várakozó lámpás intene belőle, de nincs már senkije.
Nem nagy a hó, mégis nehéz a járás, az erdő fái között álmos köd ül. Megállt, botjával a hóra ütött.
- Milyen puha, akár a párna. Hideg sincs.
Azzal leültek az árok mellett. Megcsörrentek a diók, a mókus kiugrott a zsebből és felszaladt az öregember vállára.
- Ne csiklandozz, te, csak egy kicsit pihenek.
A mókus leugrott a földre. A hónak szabadság szaga volt. Az erdei csend susogni kezdett s az ágak ugrásra ingerelték. Az árokparton bodzafa állt és ijedten ébredt fel, amikor a mókus végigszaladt rajta.
- Mit akarsz?
- Szállást keresek. Az ember elaludt és én elszöktem... nem tudod,hol találnék szállást?
- Eredj a Bükkhöz.
A mókus átlendült az öreg bükk alsó ágára.
- Azt mondta a Bodza, hogy te adsz nekem szállást.
- Nem adok. Nincs, de ha lenne, se adnék.
- Majd ad más.
De nem adott a Kőris se, a Cser se. Csak az öreg Tölgy mondta meg kereken.
- Nem szabad! Ne kérdezd, miért, nem szabad.
Zimányi ekkor már mélyen aludt az árokparton. Azt álmodta, hogy egy hideg kéz nyúl a kabátja alá, de nem a pénztárcáját, a szívét keresi.
Arca sárga lett, feje előrebukott a kínban, hogy megmozduljon, de nem tudott.
A kis mókus ekkor ért oda. Felugrott az öregember vállára és lerázta magáról a havat, az öreg nyakába.
Erre már felébredt Zimányi. Mélyet lélegzett, aztán tántorogva felállt. De mi ez a hideg a nyakánál? Odanyúlt és eszébe jutott a mókus.
- Hát te ébresztettél fel, te? Bizony jó, hogy felébresztettél...
Megkereste botját és lassan lépegetve elindult hazafelé. Zsebében megzörrentek a diók, s amikor otthon meggyújtotta a lámpát, körülvették a régi bútorok.
A mókus az ágy karfájára ugrott, leült elgondolkodva, mert ő sem tudta, hogy mért nem kapott szállást a fáktól. Nem tudta, hogy Zimányinak szíve és zsebe mindig nyitva volt szegénynek, vándornak, mindenkinek, s az ilyen embernek nem lehet elhagyatottan, árokparton meghalni.
Nézte egymást ember és mókus. A kályhában halkan dúdolt a szél, a felhőket elkergette, aztán nagy csend és nagy békesség lett kint és bent.
Aludt az öregember és aludt a kis mókus karácsony éjszakáján.
