2025. december 31.

December

Üdvözöllek!

Lassan végére érünk a 2025-ös évnek. Néhány óra és belépünk 2026 kapuján.
Ez az év is nagyon gyorsan eltelt . Nem tudom más hogy érzi, de Nekem  extra gyorsan teltek a napok, hetek, hónapok. 
Ha összegezni kellene a évemet, akkor mondhatom azt is, hogy több volt benne a jó , mint a kevésbé jó történés. Ha ilyen lesz a 2026- os évem, akkor elégedett leszek vele, de hát ezt nem tudhatjuk előre, hogy mit is hoz a holnap vagy a jővő…….
Néha olyan érzésem volt ,van, mintha egy másik idősávban lennék, ahol gyorsabban telik az idő múlása.
Ez az ünnepi kör is elrohant. Egy picit tudtunk pihenni, de leginkább a rokon látogatásokról szólt. 

Úgy tűnik már csak a nagyobb ünnepi körök idején jövök ide  írogatni év vége tájékán, így fogadd sok szeretettel ezt a kedves mesét, amit most itt megosztok. . 
Egy foglalkoztató könyvben találtam rá. A nénikéjüktől kapták a gyerekek néhány éve, ami még a legkisebb lányuké lehetett.. Ő is már a 30-as éveinek a végét tapossa. Szóval nem egy mai darab a könyv.
 
Így jött az ötlet és elkezdtem keresgélni , hogy az interneten meg tudom e lelni a szöveget. Sikerrel jártam , így most ide másolom ezt a kedves mesét.

Kedves olvasó! 
Kívánom , hogy a 2026-os éved a lehető legjobban teljen.!
Sikeres Boldog Új Esztendőt Kívánok  Neked és a családodnak sok szeretettel!!







Öreg fiú, December

Azokban a gyermeki esztendőkben, amikor a való világot már nemcsak megismertem, hanem kezdettem is abban magamnak rendet csinálni, azt gondoltam, hogy az esztendő egy öregember. Halhatatlan öregember, akinek van tizenkét fia. S a tizenkét fiú közül a legidősebb December.

Hát azóta már sok naptárba belenéztem, de a hónapokat most is úgy tekintem, mint az esztendő fiait. Természetesen a múló idők alatt, s velem együtt, megnőttek ezek a fiúk is, sőt, nem is fiú már December, hanem ember.

Bölcs ember.

Ha van is manapság bölcs ember, elegendő nincs. Pedig ilyen háborgó világban is, mint a mai, a sok is kevés volna ebből. Nem csoda hát, hogy oly türelmetlenül és jó reménységgel vártam Decembert az idén. Gondosan gyűjtöttem, és gyöngéden melengettem minden hírt, ami az érkezéséről szólott. De amikor megtudtam, hogy nem a hét első napján, hanem csak csütörtökön érkezik, akkor egy kicsit elgondolkoztam. Nem lehetetlen, így tűnődtem magamban, hogy ez az öreg és bölcs December is megváltozott az idővel. Talán még novemberben tagja lett valami társaságnak, melynek az emberei csak csütörtökön léphetnek porondra. Vagy egészen új rendet akar: olyan rendet, melynek a szabályai szerint, a legaprólékosabb pontossággal, most már csütörtökön fog kezdődni a hét, a hónap, minden nagyobb esemény s talán a nagy világban a korszakos fordulat is!

De hát csak olyan volt ez a gondolatom, mint a röppenő madár.

Jött és elment.

Aztán ismét munkában és bizakodásban, vagyis a megszokott mederben múltak a napok; majd elkövetkezett a szerda is.

Vagyis November utolsó napja.

Nagy várakozásban és jó egészségben voltam, amikor reám szállott azon a napon az este. Így aztán könnyűszerrel tudtam gondoskodni arról, hogy kellemes meleg legyen a szobában; s más egyebet is, ami vendégnek csak jó lehet ilyen téli időben, azt is mind előkészítettem. Így vártam Decembert, aki a szelek és a csillagok menetrendje szerint, éjfél után egy másodperccel meg is érkezett. Ahogy megpillantottam őt, bizony úgy tűnt nekem, mintha sápadt és törődött lett volna. S talán mogorva is egy kicsit. Hirtelen nem tudtam, de nem is tudhattam, hogy mi az oka megviselt állapotának; valami betegség-e vajon vagy váratlan csalódás, amit a mindenség útjain szerzett esetleg. No mindegy, gondoltam magamban, s oly kedvesen köszöntöttem és olyan örömmel, mintha rajta is csupa derűt és bizakodást láttam volna. Leültettem közel a kályhához, s ami jó falat és üdítő volt a házamnál, azt mind odahordtam neki. Jónéven is vette ezt a figyelmet, mert a vonásai hamarosan és láthatólag enyhülni kezdtek, s a szemében a fény is nemsokára rokon lett a csillagok fényével.

– Miképpen szólíthatom? – kérdeztem tőle.

Meglepődve nézett reám December, mintha nem értette volna az én nyájas és tiszteletadó kérdésemet; vagy még inkább, mintha tudatlanságot gyanított volna szavam mögött.

– December vagyok! – mondta.

– Ó, azt én tudom – feleltem neki –, hiszen nem most találkozunk először. Sőt, a tavaly is, pontosan ebben az órában, volt egymáshoz szerencsénk; de mi több, még harmincegy felejthetetlen napot is töltöttünk akkor együtt. Azóta ugyan sok minden történt a földön, s bizony itt nálunk is, de kedves és huzamos együttlétünket nem felejtettem el.

– Én is emlékszem – mondta December. – Sőt, tudok egyebet is, úgyszólván mindent tudok, mert azóta találkoztam már mind a tizenegy öcsémmel, s azok apróra elbeszéltek nekem mindent. Csak éppen egyet nem tudok. Nevezetesen azt, hogy az én megszólításom dolgában miért volt bizonytalanságban az imént?

No, gondoltam magamban, erre nem lesz könnyű a válasz. Mit tegyek, hogy szíves házigazdának és példás embernek egyaránt jó legyek? Soroljam elő mindazt, aminek bokros szele felröppentette számról ama tapintatos kérdést? Kérdezzem meg, példának okáért, hogy egy esztendő leforgása alatt nem változott-e meg, esetleg gyökeresen? Érdeklődjem aziránt, hogy hideg helyett vajon nem meleggel foglalkozik-e? Vagy kérdezzem meg talán, hogy ők, tizenkét testvérek, maguk között is, nem szólítják-e időszak-társnak egymást?

Hát nem magyarázkodtam, hanem bízva érett eszében, mely félszavakból is ért, egyszerű módon megkérdeztem:

– Szólíthatom-e úrnak, December úrnak?

S jól tettem, hogy kacskaringó nélkül szóltam, mert December nevetni kezdett; majd bölcs derűvel mondta nekem:

– Hát barátom, se úrnak ne szólítson engem, se más címmel ne tiszteljen engem, mert egy esztendőn keresztül velem semmi változás nem esett. Egyszerűen December vagyok most is, mint tavaly s mint a megelőző években is, véges-végig visszafelé, amióta csak vagyok. A felfogásom nem módosult, s megtartottam a régi szokásaimat is. Hideg a természetem, de a becsületből nem engedek, s a szívem forrón dobog a karácsonyi örömben. Szeretek havazni, s minden lehetőt elkövetek, hogy éjjelenként a csillagok ragyogni tudjanak. A kedvem fénylik néha, s máskor elborulok, de eme váltogató hullámzás mögött mindig egyforma és változatlan vagyok. S az is maradok örökké. S így van ez rendjén, tessék elhinni. Mert aki igaz ok nélkül megváltoztatja magát, az végül a napokkal és az éjszakával, az órával és a perccel együtt fog változni. Így jön aztán a rend helyébe a rendetlenség, amikor senki sem tudja, hogy valójában hol van az ő helye és mi legyen a dolga.

– Némi igazság van a dologban – jegyeztem meg.

– Némi?! – folytatta December. – Merőben igaz, mert hiszen az értelem mellett erre tanít a tapasztalat is, amiből szereztem már éppen eleget. És a példa, kedves barátom! Az is erre tanít, ama számtalan példa, amelyek közül most csak egyet akarok említeni. Mégpedig azt az egyet, amelyet a mi családunk mutat. Ugyanis, amint tetszik tudni, mi tizenketten vagyunk testvérek, de valahányan más-más természetűek vagyunk. Ennek folytán mi okosan és megértéssel úgy osztottuk be egymás között a munkát, hogy közülünk mindegyik azt végezhesse, amit a természete szerint ezen a földön legjobban végezni tud. Január öcsémnek, például, marasztalni kell a havat, vagy mindenképpen szerezni a felhőkből, ha nincs. Februárnak meg kell törnie a jeget, és reményt sejtetni a világgal. Aztán Március felébreszti a földet, és rábeszéli a napot, hogy a reménység ígéretét fényes diadalra vigye. Április megküzd a mulandósággal, mint egy szeles és vad kölyök. Május már a győzelmet hirdeti, és annak tiszta mámorában a szíveket szerelemre összeszerzi. Utána Június harsány kedvében elöl jár, amikor a föld minden lényei énekelnek. Július aztán áldásba borítja az országok földjét; Augusztus pedig busásan fizet annak, aki dolgozik. Szeptember iskolába küldi a gyermekeket, a fákat pedig és a növényeket bölcs megnyugvásra tanítja. Október megcsinálja a szüretet, hogy bánatban és örömben egyaránt kéznél legyen a bor. November pedig meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani; de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amíg eljön a Messiás a földre.

Meghatottan néztem Decemberre.

– Nagy szerencsének mondható – szóltam megnyugvással –, hogy legalább az Esztendő fiai így gondolkoznak.

– Szerencse bizony – hagyta helyben December. – Talán az emberiség legnagyobb szerencséje. De a sors őrizze is meg az embereket attól, hogy az Esztendő fiai között is felboruljon a rend, és kitörjön a testvéri háborúság! Az ég óvja meg a világot attól, hogy például Január öcsém, irigységből és hatalomvágyból, Július helyére törjön. Mert ez az egyetlen törvényszegés is pusztává tenné a földet!

Eme rettentő villantásra úgy megborzadtam, hogy így kiáltottam fel:

– Még a gondolat is borzasztó, December úr!

– Úr?!

– Ó, bocsánat! – mondtam.

Bölcsen és nagy jósággal meg is bocsátotta bántó elszólásomat December, mert mosolyogva folytatta:

– De hát arról szó sincs, hogy Január vagy bármelyik másik öcsém változtatna a természetén. Mi nem kelünk fel a természeti törvények ellen. Június nem akar jéggel uralkodni, s nekem sem jut oly hiú gondolat eszembe, hogy kivirágoztassam a fákat. Egyedül arra törekszem, hogy legyen tisztességes hideg. A lehetőség szerint befödöm hóval a vetéseket és a vizeket jéggel. Pilinkéztetem a hópelyheket, hogy a szemek s főleg a gyermekek gyönyörködjenek bennük. Mert bizony én is sokat gyönyörködöm a gyermekekben, miközben ott is csúszkálni vágyakoznak, ahol nem lehet, s miközben játszanak az én csillogó havammal, és bolondos jókedvvel keringenek a jégen. Ha csak tudom, a férfiaknak is megízesítem a munkájukat, mit a jó meleg szobákban és a hivatalokban végeznek. A lányoknak mulatságot szerzek, a fiúk tudományát gyarapítom. A kedves öregeknek meggyújtom a tüzet, hogy annak a melegénél a hosszú életben reménykedjenek, és a lángjánál az elmúlt szép időkre emlékezzenek. A szép asszonyokra felsegítem a puha bundát, és megcsípem a fülük cimpáját.

– Meg-e? – kérdeztem mosolyogva.

Erre csak bölcsen kacsintott December, s változás nélkül folytatta:

– Szóval hát mindenkinek kiosztom a hideg igazságait, és különösen megdidergetem azt, aki békétlen dologban járja az utakat. A városokban felvirágoztatom a színházakat; s a falvakban is az éneket és a táncot, adván azonban elegendő pihenést is a föld munkásainak. A fákat fehérbe gyöngyözöm, a madaraknak búvóhelyeket ajánlok; a medve álmait mézzel békenem, és a nyári bűnök miatt éheztetem a farkasokat. Néha ropogósra készítem a havat, s máskor megpuhítom, hogy ne unja magát. S amit legjobban szeretek, mesét mondok az embereknek, de azok között is legfőképpen a gyermekeknek és a szegényeknek.

Hát bizony, gondoltam magamban, ezek szerint van dolga elég ennek a szegény öreg Decembernek! Pedig a disznóölést még nem is mondta; sem az ártatlan csemetefenyőkről nem emlékezett meg, akiket levágnak karácsony előtt. De hát nem akartam ezekről szólani, hogy a gondjait ne szaporítsam még én is. Inkább a mese dolgában tettem fel egy kérdést, szólván:

– Meghat engemet, hogy legalább mesét mondani szeret.

– Hát igen – tűnődött el December. – Legjobban szeretek mesét mondani, mert abban az igazság mindig él.

Valahogy úgy mondta ezt, mintha már ő is belenyugodott volna abba, hogy az igazság valóban csak a mesében élhet. Szép dolog ugyan a bölcsesség, gondoltam magamban, de azért annak is határt kell szabni! S ez már, ez a hiedelem, a határon túl van! Mert nem lehetséges, hogy az igazság hontalan legyen, s csak egyedül a mesében találjon menedéket!

– Csak a mesében lenne igazság?! – kérdeztem.

– Ott biztosan – felelte December.

– Hát akkor – folytattam békétlenül – mi csak haszontalankodunk, amikor küszködünk az igazságért?! Nem volna-e akkor jobb, ha mi magunk is mesébe bújnánk, ahol legalább együtt lehetnénk az óhajtott igazsággal?!

Erre jóságosan nézett reám December, és azt mondta nekem:

– Kedves barátom, vannak emberek, akiknek olyan az élete, mint a mese. Kevesen vannak ugyan ilyenek, de az örök igazság ezek miatt könyörületes az emberi nemhez.

S ahogy ezt kimondta, mindjárt készülődni is kezdett.

– Hát most elmegyek – mondta –, mert sok a dolgom. Havazni kell, s a Szent Borbála ágyúját szorgosan megpucolni; aztán elkészíteni az utat a Mikulás barátom számára, és részt venni a Szűz örömében, a fogantatás boldog napján. S így tovább, napról napra, egyik gondról a másikra.

– Mindenki hálás lesz! – mondtam tiszta szívvel.

Erre December elnevette magát, majd szomorú mosollyal legyintett, mondván:

– Különösen Szilveszter!

Nagyon látszott az arcán és hát a hangjából is érezni lehetett, hogy bizony nincs valami jó véleménnyel Szilveszter felől.

– Nem hinném – mondtam neki –, hogy Decemberségedet Szilveszter ne szeretné.

– Szeret, de eltemet! – felelte December.

Egyebet én sem tudtam erre mondani, csak azt, hogy hát ilyen az élet. S nem tudott December sem ennek ellene mondani semmit, hanem csak bölcsen bólogatott. Aztán elment az Esztendő öreg fia, hogy szorgosan téli munkához lásson.

Mindenekelőtt rengeteg hópelyhet kellett csinálnia, mert November a készletből már elég sokat elfogyasztott.

Forrás:

Digitális Irodalmi Akadémia ]

2025. december 17.

Advent


Újra advent ideje van. Lassan elérkezünk az év végéhez. . Egy hét múlva már a fenyő fát fogjuk díszíteni. Rohan, szalad az idő. Mi meg az idővel. De annak örülök, hogy az idén  sikerült egy picit vissza vennünk a  mindennapi rohanásból és kizökkennünk a hétköznapokból. Néhány nap pihenőt gondoltunk és egyben kerek születésnapot is ünnepelünk. Jó döntés volt! Így hát megújult erővel kezdem hamarosan a karácsonyi sütés-főzést és minden mást, amit ilyenkor szokás.

Most már próbálunk időnként lassulni, lecsendesedni , elmélyedni. Nem könnyű, mert hol az egyik, hol a másik gyereknek van valamilyen  programja. Mindenesetre igyekszünk nem elárasztani megunkat még több rohanással. 

Az idén is volt cipős doboz adományozás. Két dobozt küldtünk az iskolán keresztül a rászoruló gyermekeknek ajándékba. 

Egy 7 éves kisfiú és 7 éves kislánynak küldtünk idén.

A dobozokat természetesen Én még mindig kidíszítem.

Ez is már hagyománnyá vált részemről, hogy advent idején dobozokat is díszítgetek. Talán már át is adták őket, ha jól tudom.. Kisiskolás gyermekek kapják .







Szeretnék kicsit távolódni az online élettől. Már a közösségi oldalakon sem vagyok olyan aktív, mint régebben. Inkább legbelül és a családdal szeretem tölteni a szabadidőmet. 🥰❤️

Sajnos hóval az idén nem találkoztunk eddig. A vértesi kis hétvégi hàzunknál volt egy hétvégi nap, amikor fehér lepel borította , de nem tudtunk kimenni megnézni, mert mindkét gyermekünknek két külön  programja volt.

Így hát maradnak a mesék és regények, novellák ahol képzeletben burkolózunk  a téli havas tájak történeteibe. 


Kedves látogatóm!

Köszönöm, hogy benéztél ide! 

Kívánok kellemes készülődést , várakozást minden ide látogatónak!!!🥰🎄🕯️🕯️🕯️









2025. március 3.

Pác

Jóféle pác a 19. századi Magyar Gazdasszonyból:
„Végy szeletekre metszett sárgarépát, petrezselymet, zellert, s vöröshagymát, azután babérleveleket, gyömbért, kakukkfüvet, szegfűszögeket, egy marék kétféle egész borsot, két citrom héját és sót. Mindezt fele víz és fele jóféle ecetben forrald fel és ontsd a pácolandó húsra, hogy ellepje, s kész a jóféle pácz.”

Gm kalácska

 





Hozzávalók:
(4 db-hoz)

30 dkg Nutrifree Mix per pane
1 cs. szárított élesztő ( vagy 25g friss)
7 dkg cukor
1 db nagy tojás sárgája
1,5-2 dl tej (attól függ mennyit vesz fel)
1 db kisebb citrom reszelt héja
5 dkg vaj
1 nagyobb löttyintésnyi vanília aroma
2 ek. kakaópor (csapott)
3 ek langyos víz
1 csipet só

2 tojás sárgája pici tejjel elkeverve a tetejének a lekenéséhez


Elkészítés:



  • kb 1 deci langyos cukros tejben felfuttatjuk az 
  • a lisztet, a sót, a vajat,a tojás sárgáját, a vaníliát és a citrom héját elkeverjük, majd hozzáöntjük az élesztős tejet
  • robotgép dagasztó fejével elkezdjük összedolgozni, közben óvatosan adagoljuk hozzá a maradék langyos tejet, hogy puha, picit ragadós, de ne túl lágy tésztát kapjunk
  • a kétharmadát rizslisztezett szilikon lapra rakjuk, picit átgyúrjuk kézzel, majd 8 egyenlő részre osztjuk és kis golyókat formálunk belőlük 
  • a maradék egyharmadhoz hozzáadjuk a kakaóport, és a langyos vizet, majd a robotgéppel simára dolgozzuk 
  • utána az is  a szilikonlapra borítjuk, átgyúrjuk és 4 golyót formázunk belőlük
  • a golyókat hosszúkás hengerekké sodorjuk 
  • 2 fehéret és 1 barnát hagyományos fonással kalácskákká fonunk
  • még háromszor ismételjük ez
  • sütőpapírral kibélelt tepsibe helyezzük őket
  • a tetejüket lekenjük a langyos tejes, tojásos keverékünkkel 
  • 50 fokon a sütőben 30 percig kelesztjük 
  • újra lekenjük a tejes tojással
  • 180 fokon (légkeveréssel) 25-30 perc alatt készre sütjük
  • 10 perccel a vége előtt még langyos tejjel átkenhetjük, így még szebb színe lesz
Tipp: a vaníliás részt feldobhatjuk még egy kis mazsolával vagy más apróra vágott aszalt gyümölccsel, de akkor azokat érdemes egy 5-6 órával korábban tejbe áztatni és úgy belekeverni a tésztába




 


2025. január 1.

Viszlát 2024 Isten hozott 2025

 Kedves olvasó! 

Köszönöm,hogy betekintettél ide!

A bazárban teljesen megritkultak a bejegyzések és írások. Az idő hiánya hozza ezt magával. Annyira el vagyok havazva a minden napokban , hogy arra már nincsen energiám, hogy itt is megosszak számomra érdekes , vagy kedves dolgokat. Így maradnak a nagy ünnepek, de már azok is  egyhangúvá váltak. 

Mindig megfogadom, hogy idén másképpen lesz! 

Legyen ez az Én új évi fogadalmam. :

Legyen több írás, kép, recept, érdekesség itt a Bazárban !!☘️🥰🎉

Az ünnepek gyorsan eltelnek. Sok szép és közös programmal fűszereztük be a családdal. Volt egy születés nap is ezelőtt 2nappal. A legszebb nap minden évben. Ingridkénk születésének napja. 

Előre elnézést kérek, de most is Fekete Istvántól választottam egy írását. Nagy kedvenc számomra szinte az összes novellája.



Fekete István: Szilveszter éjjel (1934)


Éjfél van a havas utak s az örök Idő országútján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs, ami útjába álljon, s a dermedt jegenyék suhogva hajolnak délnek, sziszegve panaszkodnak, és gyökereikkel riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.

Az öreg esztendő szélostora zúgó suhogással vág végig az erdőn, a síkon, és didergő fejüket meghajtják a felhőket érő fenyők éppúgy, mint a száraz kórószálak, melyekről az utolsó magvakat tegnap vitték el az éhes tengelicék.

Zúg a szél az erdőn.

Suhog a tölgyesben, és orgonál a fenyvesben, hol ízekre szakad, amikor belevágódik a hegyes tűlevelek milliós országába. És hordja a havat. Felszedi a tisztásokról, hol nekivágja a fák északi oldalának, hol mohás ágyba kapaszkodnak a hó nyargaló porszemei. Ami aztán megkapaszkodni nem tud: lehull a földre. Nekitámaszkodik a fának, vagy viteti magát új utakon, hol új torlaszok nőnek.

A patakból csak egy keskeny fekete csík látszik. Ott folyik a víz csendesen, szótlanul. Néha felcsillannak itt-ott apró hullámok, mintha tudnák, hogy az őszből jönnek, de a tavaszba mennek. A patak egyik oldalán szinte lóg a keményre tapasztott hó, a másik oldalon kopaszra seperte a szél, mely hideg ujjaival felborzolja a víz fázósan redős tükrét.

A hó alatt ujjnyi jég fojtogatja a patakot. Megkapaszkodik a partokban, és szeretne összeérni, de a hó nagy súlya letördeli a szélét, s a víz hangtalan örömmel konok feketeségbe rántja a betolakodókat. És a hó halott birodalmában, a havas erdőn rettegve álmodik az Élet. Nincs hang, csak a szél jajgatása, nincs mozgás, csak a jeges ágak vergődése. A nap talán sose kel fel többet, hogy nagy fejű szitakötőket vegyen aranyos, meleg sugarára. Talán elfáradt a messze kelet végtelen útjain, vagy elvesztette áldott tarisznyáját, melyben ott szunnyad a rétek virága, az erdők dús rügye s a fészkek meleg ágya.

Nincs válasz az éjfélbe szakadt éjszakában.

Minden bokorra hódombot rakott a tél. Kicsire kicsit, nagyra nagyot. Vajon miről álmodnak fehér takarójuk alatt kopasz kis karjaikkal a didergő cserjék. Az erdő egyik szögletében nagyobb hódomb. Azon már ablak is van. Az az erdőőr háza. Csendes, mint a többi fehér halom az erdőben. Ablaktáblái behúzva, eresze majd a földig ér, és nyitott pitvarában szorgalmasan rakja le hideg terhét a szél

Bent, a gerendás szobában álmos lámpavilág. Csizmás ember könyököl az asztalra, és ijedt arcú, öregedő asszony a kályha mellett. Ha a szél megrázza az ablakot, odanéznek, s az asszony ilyenkor a szívére szorítja a kezét.

- Jaj, istenem, csak már itt lennének!

Az erdőőr dörmög valamit. Nem érteni. A szobában ijedt várakozás pattanik néha a bútorokban, és a perceket álmosan őrli a szú a gerendákban. Neki mindegy. Csendbontó kis kapargálása akkor is lehullt a süppedt szobába, amikor hideg arcú öregember feküdt az ágyon kiterítve, üveg rózsafüzérrel darabos ujjai között, meg akkor is, amikor az új erdőőr meghozta a menyecskét a kimeszelt szobába, s az egyszerű vágyak megölelték egymást.

Régen volt. De ezzel a szú nem törődik. Néha felesel a láncos faliórával, melynek ketyegése nélkül rondítana a csend, néha elhallgat, különösen nappal, amikor nem szórhatja időt őrlő fűrészporát a sötétben ijedten dobbanó szívekre.

Az óra éjfélt üt. Rozsdás láncán zörögve szalad lefelé a súly.

Az erdőőr felkel, és odaül felesége mellé. Megsimogatja kezét.

- Boldog új esztendőt, anyjuk!

Az asszony feje még mélyebbre csuklik.

- Mindenkinek. Azoknak is, akik kint járnak... – 

És keze fejével megtörli szemét. Rettegve gondol a szélviharos erdőre, hol emberi vadak állhatnak a homályban. Az ura csak most lábalta ki egy ilyen éjszaka emlékeit, most meg a lánya vőlegénye ment el, hogy találkozzon a veszedelemmel, mely a fejük fölött lóg, amíg csak le nem számolnak vele.

Odakünn mintha megroppanna a hó. Az ember előrehajol, mintha szemével is hallgatózna, az asszony meg belekapaszkodik az ura karjába.

- Ne menj ki! Majd zörgetnek.

Megkoppan az ablaktábla. Egyszer... kétszer... háromszor...

Feloldódik az ijedt csend. Az erdőőr felugrik, zárat nyit, és szélesre tárja az ajtót. Elöl zömök, piros képű ember topog be. Akkora kis nevető, fekete szemmel, mint a kökénybogyó, utána szép szál legény, hogy meg kell hajolnia az alacsony ajtóban. Fején kötés.

- Megvan! – lihegi az apró emberke. – Megvan! Boldog új esztendőt! Komámasszony, ölelje meg a Jóskát! Ez csinálta. Amíg rám lövöldözött a gazember: a háta mögé került (mert egészen eszét vesztette az a zsivány, meg a szél is jajgatott), és lerántotta a földre. Alig tudtam a hóban kiválogatni, melyiket üssem, úgy összebomgolódtak. Kétszer is fejbe vágtam, amíg eleresztette Jóskát. Akkor aztán megkötöztük. Most már a csendőrök fogják a községházán.

Boldog zsibongás a kis szobában: hála isten! Hála isten! Ez igazán boldog esztendő.

- Anyjuk, bort! Tegyétek le a puskát! Hozd ki a nagyobbik lámpát! Ennivalót! – Az asszonyka szaporán sürög-forog. Fehér abrosz kerül az asztalra. Hideg hús, fonott kalács. Boldog nevetés. Összekoccannak a poharak.

- Derék ember vagy, Jóska fiam! Isten éltessen!

A legény azonban szótlan. Jólesik neki az asszony anyás simogatása, de látszik valamit szeretne mondani. Amikor egy kicsit elül a zaj, meg is kérdi?

- Erzsi már alszik? – És elpirul.

Amazok hárman boldogan, nevetősen néznek össze.

- Nézd meg, fiam. Talán még nem feküdt le.

A legény olyan lassan kel fel, mint kit nógatni kell. Aztán benyit a másik szobába.

Amint becsukódik mögötte az ajtó, puha meleg karok fonják körül és a boldogság tüze lángra lobban a sötétben.

- Ó, istenem, nemhiába imádkoztam! Megsegített... – Aztán már alig beszélnek. A nagykemence széles padkáján el nem mondható boldogság álmodik. Akadozó suttogás vergődik a homályban, s a szívekben zsongó muzsika zendül. Néha megsimogatják egymás kezét, néha felsóhajtanak, mintha siratnák a perceket, melyek soha vissza nem térnek. A sötét zugokban hangtalan nevetés hancúrozik, és a szú is elhallgatott a mestergerendában. A vágyódásban fulladozó gondolatok már messze járnak, már rakják a fészket, a puhát, a meleget.

De eljár az idő. Messze keleten a nap mégiscsak nyakába akasztja áldott tarisznyáját, hogy elhozza a fényt, a meleget, a szeretetet. És jövetelének tollas kis hírnöke, a kakas megszólal az ablak alatt:

- Hajnal van, újév hajnala! Ébredjetek!

Elült a szél. Odafagyott a szikrázó, ébredő, fehér erdőhöz. Cinkék kopogtatják a jeges ágakat, és sznó csilingel valahol az utakon. A faluból a muzsikaszó alig ér el idáig. Csak mint a méhdöngés. Néha a klarinét vékony hangja száll az erdő felett, néha a nagybőgő mormog.

Vadlibák húznak magasan, frissen észak felé. A patakparton piros lábú vadkacsák tollászkodnak, és a nádasban most ballag hazafelé a róka.

A kis erdei ház kéményéből vidáman kanyarog felfelé a füst, nevetnek a napfényben az ablakok. A fiatalok már fél órája búcsúznak a törött fájú kiskapuban. A legény a puskaszíjjal játszik, és még a kiskabátja is ki van gombolva.

- Hát májusban? – kérdi.

A lány csak bólint, és ő is megfogja a puskaszíjat. Kezük összeér.

Csoda, hogy meg nem csordulnak az ereszek, és kakukk nem kiált a dérvirágos vadkörtefán.

Mintha május lenne.


Boldog Új Esztendőt kívánok !!🍾🎉🥂☘️🐷







December

Üdvözöllek! Lassan végére érünk a 2025-ös évnek. Néhány óra és belépünk 2026 kapuján. Ez az év is nagyon gyorsan eltelt . Nem tudom más hogy...